Tihamér testvér elmélkedése:
(fr. Tihamér)
Ki volt Szent Ferenc? – Ember, aki szerette az életet, s élni akart teljes szívvel. A családja büszkeségeként, vidám ifjúság körében, gazdag és mulatozó ifjú vezérként készül az életre. Sohasem mondott le arról, hogy teljes legyen az élete. Csupán a látás, a felismert cél változott, amely felé egész szívvel fordult. Így indult lovagi ábrándokkal harcba, így keresi a legnagyobb urat, akinek érdemes szolgálni, így találja meg a Szegénység Úrnőt, akinek szerelmeseként énekel. Ez vezérli akkor is, amikor apját megtagadva a Mennyei Atyára bízza magát, s a Nagy Király bolondjaként koldusként kér alamizsnát. Szenvedélyesen imádkozik a düledező kápolnában, s máris tettre kész, hogy újjáépítse a romokban lévő kápolnát. Ez a lelkében lobogó tűz hódítja meg régi cimboráit, akik osztozni kívánnak a megtalált kincsben. Lelke tüze egyre perzselőbb, egyre több embernek gyújt igazi világosságot. Felismeri, hogy a düledező kis kápolnák helyett Krisztus egész egyházát kell újjáépítenie. Nem egyedül. Százak és ezrek követik, hogy társai legyenek az evangéliumi életben. A pápa úr elfogadja és jóváhagyja közösségét, megerősíti Reguláját. Ferenc pedig egyre odaadóbb szeretettel szemléli Isten emberré lett Fiát, hogy mindenben kövesse, Hozzá hasonló legyen. A vértanúság vágyától hajtva megy a szaracénok közé, ahol a szultán barátjává fogadja. Másként éli át a vértanúságot, amikor visszatértekor azt látja, testvérei nem követik azt az utat, amelyet eléjük élt. A testi bajai, gyomra, szeme, maláriája kínozzák, s teljesen elhagyatottnak érzi magát. Elesettsége ellenére mégis fölfelé halad a Krisztus-szeretet útján…
S most álljunk meg élete egy adott pontján. 1224. Szent Mihály hava. Most is, mint máskor, elvonul Alverna hegyére 40 napos böjtre. A többit Szent Bonaventúra mondja el, Ferenc első életrajzírója. Így olvassuk a Kisebb életrajzában:
„Krisztus hűséges társa és szolgája, Ferenc, két évvel, mielőtt lelkét visszaadta volna az égnek…”
’Az óra ketyeg…’ – szoktuk mondani, amikor életünk múlására gondolunk. Az Úristen kimérte számunkra is azt az időt, amelyet be kell töltenünk, amely rendelkezésünkre áll, hogy gazdálkodjunk vele. „Senki sem tudja, sem a napot, sem az órát…” – mondja Jézus, éppen azért, hogy ne pazaroljuk a drága időt, amelyet örök kincsek szerzésére fordíthatunk. Így világít rá Szent Bonaventúra Ferenc életére, hogyan is tölti ő ezt a drága időt…
„…egy magas különálló helyre ment, mely Alverna hegyének mondatik.”
Mért éppen oda? Miért nem siet a pogányok megtérítésére, miért nem megy testvéreihez, akiket oly sok mindenre kellene oktatnia, vagy éppen gyógykezelésre, hiszen már oly sokféle bajjal küszködik? – Valami vonzza, amely mindennél fontosabb számára, amely megelőz minden más tervet, vagy sürgető szükséget.
„Szokásához híven Szent Mihály arkangyal tiszteletére megkezdte ott a negyvennapos böjtöt…”
Hány és hány 40 napot töltött már Ferenc böjtben, elvonulva a világtól, körülvéve a zord természet magányától, egyre gyengülő egészséggel. Miért nem hagy egy kis pihenőt, míg némileg rendbe jön, megerősödik, amíg újra nagyobb lendülettel folytathatja az Úr szolgálatát? Ezt a kis lazítást bizonyára Isten is elfogadja, jogosnak tartja, szívesen veszi…? – De mintha Ferenc agyában, szívében is ott hangozna újra és újra: „az óra ketyeg!” Nincs ideje az időt halogatni, mert várja őt Jézus, aki titkait akarja megosztani vele. Szent vágyakozás hajtja, mely nem ismer megállást, várakozást, feladást, hanem csak mindig tovább, előre. Mint a szerelmes mátka, aki tudja, hogy kedvese várja, úgy Ferenc is
„a természetfelettiek szemléletének édességétől a szokottnál is jobban eltelve és az égiek utáni reménység lobogó lángjától fölgyulladva, az égi látomásoknak rendkívüli adományait kezdte élvezni.”
Ferencnek éppen a hűsége által van tapasztalata arról, mit jelent Istennel találkozni zavartalan csendben, elhagyva minden fölösleges gondot, tervet, földi szükséget. Nem vonja kétségbe Jézus ígéretét: „Keressétek előbb Isten országát, a többit megkapjátok hozzá!” Egész élete ennek a gondviselő Istennek a szeretetét hordozza.
Miért is szomorú a mi életünk? Miért is nyomasztanak mindennapi gondjaink, hogy „mit eszünk, mit iszunk, mibe öltözködünk…”? Éppen ezek miatt tudjuk kimondani, hogy nincs időnk Istenre, imára, szentmisére, szentségi életre, Biblia-olvasásra… Nem tehetjük meg, hogy az Úr napját megszenteljük, mert akkor mi lesz a családunkkal, nem lehetünk „felelőtlenek” (…) és a sornak nincs vége, feneketlen mélységű a panaszunk és a félelmünk. De mit féltünk? Az elmúlót? És mit adunk cserébe? Az örökkévalót? – Micsoda pazarló életmód! Az örök élet valutájával fizetünk a kezünkből kihulló kacatért, amely csak keserűséget hagy maga után.
Ferenc viszont, éppen, mert lelke teljesen nyitva volt Isten világára, titkaira, már böjtje kezdetén „a természetfelettiek szemléletének édességétől a szokottnál is jobban eltelt, s az égiek utáni reménység lobogó lángjától gyulladt föl.” Ez vezette tovább, s „az égi látomásoknak rendkívüli adományait kezdte élvezni.”El tudjuk képzelni azt a varázslatos közelséget, amely által Ferencben az isteni titkok feltárulnak? – Ha ennek a világnak titkai kimondhatatlan élményt jelentenek az ember számára, amikor fáradtságos munkával bepillantást nyerhet ezekbe, akár a tenger mélyének világába, akár az atomi részecskék, a csillagos ég, vagy a biológia törvényeinek szédületes gazdagságába és lehetőségeibe, pedig ez csak véges világ, - miként hathat az emberre az isteni titkok végtelen mélysége? Ha az emberek közötti igazi szerelem, melyre Isten tette képessé az embert, elvarázsolja és addig nem ismert nagylelkűségre, örömre, lelkesedésre készteti az egymást szerető fiút és lányt, mennyivel varázslatosabb a Szeretet Forrásának a megnyilatkozása, megszólítása, feltárulása és megosztása? Ferenc ebbe a világba kezd belépni, s „az égi látomásoknak rendkívüli adományait kezdte élvezni”.
A szerelem hatalmas vágya, hogy minél teljesebben megismerjen, s minél teljesebben adhassa magát. De hogyan lehetséges ez Isten és ember között? Hogyan képes a véges ember a végtelen Istent ily módon megismerni és viszont szeretni? Hogyan adhatja magát a semmi a végtelennek? Ez csak úgy lehetséges, ha a szeretetben minden félelem feloldódik. – Mekkora félelem tölti el a választott népet, amikor a Hóreb hegyén a hatalmas Isten megmutatkozik? Ez a félelem a paradicsomban kezdődik, amikor a bűn miatt az ember elrejtőzik. Magyarázhatjuk a bizonyítványt a legillőbb szavakkal, hivatkozhatunk arra, hogy mi nem akarjuk zavarni az Istent, mint Ácháb király: - „Nem kérek jelet, nem kísértem az Urat”, - a lényege ennek a félelemnek, hogy szégyelljük szennyes voltunkat, nem merünk Isten szemébe nézni. Minél tisztább a lelkünk, minél bizalmasabb a szeretetünk, annál inkább nyitottak vagyunk Isten megismerésére, titkainak életünkbe fogadására: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent”
Az Isten titka viszont a fenntartás nélküli szeretet, a mindent adás azért, akit szeretünk: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” Isten ezt megtette Szent Fiában, Jézus Krisztusban. Egyben meghívott minket, embereket, hogy válaszoljunk szeretetére, s ez által válunk Hozzá hasonlókká. Készek vagyunk-e magunkat elfeledni, másokért egészen odaadni? …Akár Krisztusért is?
Ferenc erre készült föl a sok-sok böjt, ima, elmélyedés által, a szent lángolásban.
„Mikor tehát a kívánságok szeráfi tüze Isten felé vonzotta, egy reggel a Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepe körül, mikor a hegyoldalban imádkozott, egy tüzes és fényes szeráfot látott leszállni az égből, akinek hat szárnya volt. Sebes repüléssel a levegőben megközelítette Isten emberét. Ferenc a szárnyak között a megfeszített Istenember arcát ismerte föl. Ezt látva igen megrémült, és szomorúsággal vegyes fájdalom töltötte el szívét. Örvendett annak a kedves tekintetnek, amellyel a szeráf képében megjelent Krisztus őt nézte, de a keresztre feszíttetés a résztvevő fájdalom tőrével az ő lelkét is átjárta.”
Ferenc tehát, lélekben szabadon és bátran szemlélve Isten szeretetének titkait, alkalmassá válik, hogy az Úr megszólítsa. Ez a megszólítás, mint valami vihar forgatja fel Ferenc lelkét. Milyen is lehet az isteni szeretet, ha nem felforgató, egész emberi létünket új távlatokba állító? Ahogy Ferenc felismeri az értünk szenvedő, mégis végtelen szeretetű isteni Arcot, megrémül. Ez az első, amit Szent Bonaventúra megemlít. A rémület az a döbbenet, amellyel felismeri, mit okozott az emberi bűn, a szerető isteni Arcon. Azonnal rádöbben, hogy saját bűnei és minden ember bűne okozta ezt a szenvedést. Mit is kezdhet az ember ilyen felismeréssel, ahol átéli, mennyire igazságtalan a bűn Istennel szemben? Ferenc reakciójában a megrémülés után a szomorúsággal vegyes fájdalom ébred. Rádöbbenve a bűn súlyosságára, belehalna az ember, ha ugyanakkor egy más tapasztalatot is nem szerezne Istenről. Ferenc „örvendett annak a kedves tekintetnek, amellyel a szeráf képében megjelent Krisztus őt nézte”. A Végtelen Szeretet nem a bosszú vágyával tekint reánk a miattunk elszenvedett szenvedésekért és halálért, hanem a megbocsátás és megmenteni akarás gyógyító vágyával. Ezt a kedvességet, ezt az irgalmat tapasztalja meg Ferenc a rá tekintő isteni Arcon. Így az öröm és a fájdalom együtt tölti be Szeráfi Atyánk lelkét, s kiragadja önmagából. Arra készteti, hogy válaszoljon e meghívásra. Szinte vakmerően vágyakozik arra, hogy ő is hasonlóvá váljon isteni Mesteréhez. Az ő lelkét is betöltse az az isteni szeretet, amely Urunkat közénk hozta, s közösséget vállalhasson azzal az isteni fájdalommal, amelyet bűneink miatt viselt.
„Amikor a látomás eltűnik, a titokzatos és bensőséges párbeszéd után, melyet az Úrral folytatott, lelkét a szeráfi szeretet lángra lobbantotta; teste pedig a keresztrefeszített Krisztuséhoz hasonlóan külsőleg megjelöltetett: mintha valamiféle szöget előbb az olvasztótűz lángjába tartottak volna, hogy utána vele szúrják át kezét, lábát és oldalát.”
Ez a mélységes változás, amely Ferenc lelkében végbement, az a külső megjelöltetés, amely testén láthatóvá vált, végleg eljegyezte őt az Üdvözítővel. Ezt a megjelöltetést élete végéig hordozza, mint emésztő tüzet, s mint kegyelmi forrást, amellyel ezt a világot beragyogja. Benne újra láthatóvá vált a bennünket szabaddá tévő isteni szeretet, amely új reményt gyújt az emberek szívében. Aki Ferencet látja, Krisztust látja, mivel:
„Nyomban kezén és lábán a szegek jelei megjelentek; a szögek feje a tenyéren és a lábfejen tűnt fel és hege az ellenkező oldalon volt. Jobb oldalán szintén mintegy lándzsadöféstől eredő piros seb volt, amelyből gyakran folyt szent vére.”
Nézzük először Ferencet kívülről, ami testén látszik, amire következtethetünk. Testén valóságos sebek, amelyek akadályozzák járásában, minden lépésében, mintha szögeken járna, vagy szétszórt üvegcserepeken, akadályozzák keze használatában, amikor bármit megfogni akar, akadályozzák a levegő vételében, minden sóhajtásnál, mozdulatnál, oldalán lévő vérző sebe miatt. Sebei, vérzései napról napra emésztik erejét, fogyasztják életét. Vajon miben különbözik fizikai állapota egy rákos betegétől, aki a testében lévő gyilkos kór hatását tapasztalja, s érzi, hogy élete egyre kevesebb? Ezek a sebek nem díszek, hanem valóságos megfeszítettség, kiszolgáltatottság, a keresztre feszített Üdvözítő életének a folytatása.
Lelkében még mélyebb titkok tárulnak föl. Hiszen a test csak a lélek tükre, azt fejezi ki, amit lelkében sokkal mélyebben és fájdalmasabban él át. Azonosul Jézussal, aki bennünket a keresztről néz, s a kereszt által akar megmenteni. Vajon Ferenc miért fakad sírva az utcasarkon, amikor keservesen így kiált föl: Emberek, mért nem szeretitek a Szeretetet? Minél mélyebben átérzi az értünk önmagát áldozó Istenember szeretet-szomjúságát, annál mélyebben érzi a fájdalmat is e szeretet visszautasítása miatt. Nincs más vágya, mint egész lényével közvetíteni, megrendítően elénk tárni ezt a végtelen Szeretetet. Erről szól élete, erről vall szenvedése.
S most tegyük föl a kérdést: Miért van ebben a világban annyi szenvedés, annyi igazságtalanság, az emberi méltóságunknak oly mérhetetlen megalázása? – Ferencre tekintve csak egyetlen igaz válaszunk lehet: Mert elutasítjuk a Szeretetet. Krisztus ma is szenved, borzalmas módon, bennünk, emberekben. Minden betegség, minden nélkülözés, minden igazságtalanság, minden természeti katasztrófa vagy háború, az erkölcsi életünk borzalmas torzulásai, erről a visszautasított isteni szeretetről szól. Maga Krisztus szenved bennünk, minden emberben, aki az Ő képmása, vagy annak kellene lennie. Ferenc stigmái ma éppúgy megjelennek az egyes emberek életén, a családok állapotán, egész népünk sorsán, vagy az egész emberi nagycsaládon, amely keresi otthonát, de a bűn szétrombolta, minden értékétől megfosztotta.
Ezek után merjük föltenni a döntő kérdést, amely nélkül egy lépést sem tehetünk! Jelen életünk szenvedései, megpróbáltatásai, betegségei, kilátástalanságai, aggodalmai és reménytelenségei vajon a végső pusztulást jelzik, vagy az élet megújulását, újjászületését? – Ez tőlünk függ!
Ha ragaszkodunk az önzésünkhöz, ha elutasítjuk a kezet, amelyet Isten nyújt felénk Fiában, s az Evangéliumban, akkor valóban a halál sötétje felé tartunk. A mai világ szelleme a halál kultúráját terjeszti. Ez a sötét erő mindaddig uralkodik rajtunk, amíg önzésünkből ki nem lépünk, amíg meg nem ajándékozzuk magunkat az Isten iránti bizalommal.
Ha Ferencre tekintünk, akkor az élet csodálatos gazdagsága és boldogsága hív bennünket, felszabadulunk minden félelemtől és rabságtól, és elindulunk az új élet felé. Szent Bonaventúra ezekkel a szavakkal összegzi az Alverna hegyén történteket:
„Miután Ferenc, az új ember, új és megdöbbentő csoda által – sajátos kiváltság útján – melyről az előző századokban nem hallottunk, megjelölve megjelent, tudniillik a szent sebhelyekkel ékesítve lejött a hegyről, magával hozta a keresztrefeszítettnek a képét, de nem művész keze által kő vagy fatáblára vésve, hanem az élő Isten kezétől saját tagjaiba írva.”
Íme, Ferencben az új ember jelenik meg, akit a bűn által romba dőlt világ megsebzett, de ezek a sebek már az isteni szeretet jegyei, amelyekből újjá tud születni ez a világ. – Jelen világunk mélységes és fájdalmas sebei éppúgy az értünk keresztre feszített Krisztus sebei, amelyeket a megváltott világ vajúdása hordoz. Mindaz, aki így éli meg bármilyen szenvedését, Krisztussal vállal közösséget. Ebben a pillanatban viszont már Krisztus szeretete öleli át, formálja életét, nyitja meg az örök isteni titkok megismerésére, s teszi társává a megváltás művében, Isten országának győzelmében. Nekünk, keresztényeknek kell igazán tudnunk, hogy az egész világ középpontja Krisztus, nélküle nincs célja és értelme ennek a világnak. Egyedül Ő ad értelmet életünknek, bármely szenvedésünknek, mert Neki van hatalma ahhoz, hogy mindent javunkra fordítson.
Jézus Krisztus pedig így fogalmazza meg követésének feltételét:
Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét minden nap, s így kövessen!
Ne féljetek, én legyőztem a világot!
Leginkább talán Szent Pál szavai alkalmasak az összegzésre, amelyet a Római levélben fogalmaz meg:
„Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt föl is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk? Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Amint meg van írva: Minket minden időben teérted irtanak, s vágójuhok módjára tartanak. De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. …semmiféle teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (8,31-36. 39).