Wendler Mária: Párbeszéd Isten és Ember között

EMBER:

Testem ronggyá szakadt, vágyam Feléd emel!

Gyarló ember mivoltom Téged megérdemel?

ISTEN:

Az Élet küldetés, bátor Kalandorom!

Hogy’ teljesítetted, firtatni nincs okom.

Csiszolt kristály-valódnál nincs értékesebb:

általad gazdagabb s hatalmasabb az EGY.

EMBER:

Leéltem éveim Téged félve, vakon,

gyötrelmeim Neked alázattal adom…

ISTEN:

Nem kértem szenvedést, mi fájt, Te vetted el,

földi világodban Magad rendelkezel!

Adtam játszóteret, hogy alkoss, tetterőt,

boldog esélyeket, s társat melléd, a Nőt.

EMBER:

Uram, mondd, hogy’ lehet, mi szép volt, oly kevés?

Társaim és a Nő okozta szenvedés

keserű ízekkel terhelte nyelvemet,

s bűnbe taszították rég tiszta lelkemet.

ISTEN:

Bűntudatod csalárd! Sátánnak műve az!

Öröm világában a lázadó Kamasz

sötét eszményeit kajánul hirdető,

elhitetésben nagy, világtalan Erő.

Nincs bűn, csak félelem, talajvesztett tudat,

mikor a rengeteg takarja az utat,

nincs másik Én, csak Te, léted tükörszoba!

Lépj ki a fényre hát, önbüntetés hona!

EMBER:

Uram, sebem heged, szavad mohón iszom,

látnom nagyságodat, végtelen oltalom!

Ölelésed gyönyör, de most, hogy értelek,

visszaengedsz-e még?! Várnak az Emberek…