A mi elképzeléseink sokszor nem egyeznek meg azzal, amit a Jóisten álmodott meg rólunk. Talán sokkal fájdalmasabbnak tűnik, talán kiábrándítóbb, nehezebb. Miért érdemes hát mégis az Ő útján járni? Azt gondolom, egy nemhívőnek nagyon nehezen tudnám elmagyarázni. Egyszer egy magát ateistának nevező ismerősöm azt mondta a keresztényekről, hogy olyanok, mint akik be vannak drogozva.

Hát azt hiszem igaza van. Ha egyszer megérint az Isten kegyelme, ha egyszer megtapasztalod, igazán átéled Isten szeretetét, akkor többé nem tudsz meglenni Nélküle.

Én is sokszor próbáltam Isten nélkül élni. Bár Ő mindig ott volt velem, én hátat fordítottam Neki. Nem akartam tudmást venni Róla, nem akartam követni az Ő tövisekkel szórt útját. Kerülőutakon próbálkoztam, amíg végül eljutottam a szakadék szélére. Folyamatosan, lassan, olykor-olykor megállva és elgondolkodva, de mégiscsak azon az úton jártam, mely felé ha még több kis lépést teszek, belezuhanok a szakadékba.

Tudtam, hogy mi vár rám a szakadékban, s ebbe beleszerettem. Vágytam arra az életre, mely azt ígérte nekem, hogy itt a földön boldog lehetek, azt csinálhatom amit én akarok, szabadon, mások életével nem törődve. Arra vágytam, hogy amit szeretnék az megvalósuljon, hogy jól érezhessem magam, hogy ne mindig másokkal kelljen foglalkoznom, hanem végre én legyek saját életem középpontjában. Volt egy-egy olyan pillanatom, amikor azt mondtam, inkább vállalom a poklot is, de én nem akarom a nekem szánt utat járni, mert annyira nehéz, hogy belerokkanok.

Miközben ezen az úton jártam, eleinte mardosott a lelkiismeret, később ez azonban megszűnt. Mi maradt hát ezen kívül? a hiány...az üresség...

Bár közel voltam ahhoz, hogy fittyet hányva hitemre megtegyem amit én akarok, ott legbelül vmi iszonyat hiányt éreztem. Az igazi boldogság hiányát. Hiányzott Isten, az Ő szeretete, a kegyelme, a békéje, a jósága. Minden, ami Ő Maga.

Igen, számomra Ő egy drog, egy kábítószer, VALAKI, AKItől függök, AKI nem hagy el soha, bármilyen messzire is kerülök Tőle.

A szakadék szélén álltam amikor Ő jött és felemelt, amikor keblére ölelt, s képes voltam hátat fordítani a világi vigasztalásoknak. Képes voltam újra dönteni Mellette, vállalva ÉRTE és VELE azt a tövises utat, mely lehet, hogy véresre sebzi lábaimat, de szívemet csordultig tölti. Ez az amit Ő adhat egyedül és semmi és senki más Rajta kívül.

Ezért érdemes az Ő útján járni. Az Ő tervét keresni, az Általa rólam megálmodott álmot megvalósítani. Mert ki tudná NÁLA jobban, hogy mi az ami engem igazán boldoggá tehet?! :-)