Természetesen az Istennel való kapcsolatunk is olyan, mint más emberekkel való kapcsolatunk. Néha jobb, néha rosszabb, néha semmilyen.
Ez utóbbi a legrosszabb. Az az állapot, amikor nem érzel semmit, amikor kezd úrrá lenni rajtad a közöny. Amikor megszokásból elmész szentmisére, amikor mormolod a kötött imákat, amikor azt mondod: "persze, hogy hiszem, hogy van Isten", de szíved legmélyén nem érzel semmit. Nem vágysz különösebben az Oltáriszentségre, de magadhoz veszed, mert megszoktad, hogy áldozol. Ott ülsz a misén, de gondolataid másfelé járnak. Az elején még próbálsz figyelni, talán még énekelsz is...aztán lassan-lassan eszedbe jut valami más, már nem is énekelsz, már nem is mondod a többiekkel együtt a liturgia máskor oly gyönyörűnek tűnő szövegét...csak ülsz, és nézel ki a fejedből, és nem érted, miért nem tudsz figyelni. Várod, hogy történjen valami, hiszen, AKAROD, hogy jó legyen. S valahogy elmúlik a szentmise anélkül, hogy valami különleges dolog történt volna a lelkedben.
Mindenki életében előfordul ilyen nap, előfordulnak ilyen hetek, hónapok, vagy talán évek is. S vagy lassan el- elmaradozol a szentmisékről, elhagyod az imáidat, vagy egészen közönyössé válsz, s a hited , a vallásgyakorlatod, csupán egy megszokás lesz, olyan szokássá válik, mint a fogmosás, vagy az öltözködés.
Nehéz úrrá lenni ezeken az időszakokon. nehéz kitartani ilyenkor is az Úristen mellett.
De tudnunk kell, hogy Ő nem hagy el minket, ha mi el nem hagyjuk Őt. Ő akkor is ott van, akkor is velünk van, akkor is árasztja ránk kegyelmét.
Nekem nagyon sokat jelentett, amikor megtudtam, hogy Teréz anya mennyi ideig küzdött a lelki szárazsággal. Találtam róla egy cikket, ezzel szeretnék biztatni mindenkit, aki hasonló nehézségeket él át.
"Attól fogva, hogy a hívást meghallotta, Teréz anya szilárd meggyőződése volt, hogy küldetése a hit világosságát viszi el a sötétben élőknek. Paradoxnak látszik ugyan, de tény, hogy a sötétség" lett saját életének legnagyobb megpróbáltatása, és küldetésének alapvető része. Már 1937-ben így írt: ... útitársam egyre gyakrabban a sötétség'. És amikor az éjszaka nagyon sűrűvé ér - és úgy érzem, hogy a pokolban végzem -, akkor egyszerűen felajánlom magam Jézusnak. Ha azt akarja, hogy oda menjek - kész vagyok rá - de csak avval a feltétellel, hogy ez neki valóban örömet okoz. Sok kegyelemre van szükségem, Krisztus erejére, hogy megszilárdítson a bizalomban, abban a vak szeretetben, amely csak a megfeszített Jézushoz vezet."
A feljegyzések alapján megállapítható: Teréz anya a sötétség kifejezéssel jelölte a mély benső szenvedést, az érezhető vigasztalás hiányát, a lelki szárazságot, Isten látszólagos hiányát az életéből, ugyanakkor pedig a fájdalmas vágyakozását Istenre."
1953. decemberében, Périer érseknek írt levelében hálát adott Istennek a Szeretet Misszionáriusainak addigi tevékenységéért: Sok haldoklót kísértünk Istenhez, sok beteget vigasztaltunk, és tanítottunk meg arra, hogy Isten szeretetéért szenvedjenek." Két hónappal később, 1954 februárjában azonban már azt tudatja a érsekkel, hogy ... a lelkem mélységes sötétségben és vigasztalanságban él. Nem panaszkodom - Ő tegyen velem azt, amit akar." P. Kolodiejchuk rámutat: Teréz anya a sötétség gyötrelmes magtapasztalásainak idején önként feláldozta a Jézussal való szoros egységének vigaszát azért a feladatért, hogy csak a puszta hitből éljen. Ez a tapasztalat még megértőbbé és együttérzőbbé tette az emberek iránt, és segítette őt abban, hogy másoknak bátorítást és gyakorlati tanácsot adjon." A kötet összeállítója arra is felhívja a figyelmet, hogy bár a sötétség megakadályozta Jézus jelenlétének érzését, Teréz anya mégis felismerte őt a szegények nyomorúságos álruhájában: Amikor a nyomornegyedekben járok és belépek a sötét odúkba - Urunk ott mindig igazán jelen van" - írja 1950-ben. Az Istentől elhagyatottság okozta gyötrelmek ellenére mindvégig csupán egyetlen kívánsága volt: Istent szeretni, ahogy még sohasem szerették - mély, személyes szeretettel. Szívemben nincs más, csak Ő - nincs más szeretet, csak az Övé: az utcák, Kalighat, a nyomortanyák és a Nővérek, mindezek olyan helyek lettek, ahol Ő éli szeretettel teljes életét."
Amint arra már fentebb utaltunk, Teréz anya megtapasztalta az Istennel való szoros egyesülést, ezért érthető, hogy a sötétség, amely mindennapi életének szinte állandó kísérőjévé vált, nemcsak meglepte, hanem iszonyatos gyötrelmeket is okozott neki. Képtelen volt úgy megtapasztalni Isten jelenlétét, ahogyan korábban. Ez megzavarta, és félelemmel töltötte el, feltette a kérdést: Rossz úton járok?" Ám lelki vezetőinek segítségével fokozatosan ráébredt, hogy fájdalmas benső tapasztalata lényegese részét alkotja küldetése teljesítésének." Brian Kolodiejchuk szerint Teréz anya Osztozott a kereszten függő Krisztus szenvedésében - különösen Jézus szomjúságát élte át, annak misztériumát, hogy Jézus minden egyes ember szeretetére és üdvözülésére vágyódik. Átélte a kálvária misztériumát - Jézus kálváriáját és a szegények kálváriáját. E benső tapasztalat átélése hivatásának lényeges részévé vált, küldetésének legnagyobb kihívásává, Isten és a szegények iránti szeretetének legteljesebb kifejezésévé. Nemcsak gondoskodott a társadalom kitaszítottjairól és elesettjeiről, hanem átvette anyagi és lelki szenvedésüket, azt a létállapotot, hogy 'senkinek sem kellenek, senki sem szereti őket, senki sem gondoskodik róluk', hogy nincsen senkijük."
A dokumentumkötet összeállítója tényként szögezi le: bár ez az iszonyatos és folyamatos lelki agónia elkeseredetté tehette volna Teréz anyát, mégis csodálatos öröm és szeretet sugárzott belőle. Valóban a remény tanúja volt, a szeretet és az öröm apostola, mert életét a tiszta hitre építette. Ahogy Malcolm Muggeridge írta róla, valami ragyogás áradt belőle, amely Istennel való kapcsolatából fakadt."
(Vigília Kiadó, 2008.)
Forrás:Magyar Kurír
