Juhász Gyula: Betlehem

részlet

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

S gondoljatok rá holnap és minden áldott

Napján e múló életnek s legyen

A betlehemi énekből öröm,

A karácsonyi álomból valóság

És békessége már az embereknek!

ELMÉLKEDÉS
 

Máthé György

harmadik elmélkedés

Karácsonykor egy bölcsőnél állunk meg. Az Isten-ember bölcsőjénél. Isten Fia nem a teremtett angyalok természetét vette fel, hanem a „sár-arany” emberét. Misztérium ez! Isten a tudója mindennek! A Krisztus-eseménynek is! Isten egy törékeny baba-állapotban! Azért ez nem semmi! – ahogy manapság mondogatni szokták!
Sokaknak ez elfogadhatatlan, „hisz azért ez már nem méltó az Istenhez!” – mondják.  Hogyan lehet ezt megtenni, hogy a teremtetlen a teremtett természetbe transzponálja magát! Azért ez túlzás! Főleg, ha abba is belegondolunk, hogy ennek a Baba-Istennek szopni is kellett és tisztába is kellett tenni. Hát megáll az ész! Csak addig áll meg, míg az Isten végtelen, emberhez, teremtményeihez lehajló szeretetét nem kezdjük ízlelgetni.

Ugye, Kedves Testvéreim, Ti is és én is lehajlunk a beteghez, az időshöz, a kicsihez az elesetthez és nem azt mondjuk nekik, hogy te emelkedj fel hozzám. Nem, mi emberek is, ha szeretni tudunk, akkor mindig lehajlunk a kicsihez, a másikhoz. Mindezt Isten isteni módon képes megvalósítani. Ezért nyugodtan hihetünk ebben a fantasztikus valóságban, hogy Isten ember lett! Ne féljünk ettől! Sőt érezzük, hogy Isten, igen, ilyen fantasztikusan szeret és hogy Jézus Krisztusban az emberi élet véglegesen megszentelődött. Az Úristen igazolta, hogy mi fontosak vagyunk neki.

Ha Isten így megbecsüli az emberi életet, akkor nekünk is hasonlóan meg kell becsülni!

Az élet elfogadása nehéz kérdés korunkban! Azért nehéz, mert nehézzé tesszük hitetlenségünkkel! Bátrabban és sokkal nagyobb hittel kellene Istenben bízni, amikor a gyermekáldásról van szó! Miért a világ és miért nem az Isten normáját követik a házaspárok! Nem a kiélvezéshez kapták nemiségüket a házastársak, hanem azért, hogy egymás boldogítása mellett Istennek termékeny munkatársai legyenek az életadásban! Azt hiszem, darázsfészekbe nyúlok most, amikor ezeket írom! De kérem mindenki megfontolását! A líbiai elnök Kadhafi azt mondta, az iszlám megnyerte a harmadik világháborút. Kissé megdöbbentő! Miért mondta Kadhafi ezt a kemény ítéletet? Azért, mert Európában az átlagos gyermekszám 1,3 gyermek családonként, míg az muszlim családokban ennek sokszorosa. (Egyesek szerint közel hét- nyolcszorosa, de ezt a tényt én nem tudom pontosan igazolni!) Most, hogy októberben a Szentföldön jártam mondta ott élő idegenvezetőnk, hogy Betlehemben harminc évvel ezelőtt a lakosság 60 % muszlim volt, 40 % keresztény. Elég volt 30 év ahhoz, hogy radikális változás álljon be az arányszámban, mert napjainkban már 95 % a muszlim és mindössze csak 5 % a keresztény. Valóban a muzulmánok megnyerték, vagy inkább így mondhatnánk nyerésre állnak ebben a kérdésben. Én ezzel nem a keresztény-iszlám feszültségeket akarom szítani, sőt ellenkezőleg, tanulásra hívom a Kedves Keresztény Családokat.

Tanuljunk az iszlám családoktól! Csak annak lehet területi követelése, aki sok élettel rendelkezik! Hazánkban évente egy Esztergom méretű várossal csökken a lakosság létszáma. Már a szakemberek is rémképekkel fenyegetnek. A Magzatvédők idén is hívnak bennünket a méhen belüli erőszak 6 milliónál több áldozatáért engesztelni, imádkozni és küzdeni, hogy hazánk ne magzattemető, hanem életet elfogadó legyen!
(Az Életvédő Zarándoklat Hatvanban lesz 2009. december 28-án hétfőn, 16,30-kor a Római Katolikus templomban!)

Kérlek Benneteket, Kedves Olvasók, hogy Jézus jászla előtt, szent gyermekségét szemléljétek, és egyáltalán az életet, a gyermekséget az idei adventvégen, de a közelgő karácsonyi ünnepek alatt még inkább, hogy valami változás induljon már el hazánkban. Legyünk az élet elfogadói! Kedves, nős, diákónus barátom mesélte, hogy amikor felnőtt korában megtért, akkor még csak három gyermekük volt. Megtérésének gyümölcseként még két gyermeket fogadtak el! Az idei nyáron ismertem meg Kingát. Csinos, de nagyon vékony ifjú asszony. Egy gyermeket még kinéztem belőle, de amikor megtudtam, hogy öt gyermekes édesanya, megrendültem és egy mély tisztelet jött ki a szívemből. Nyár végétől tudom, hogy most már a hatodik gyermekét hordozza. Minden babavárás számára egy kereszt, - mondta, de vállalja! Tőle tanultam, hogy Isten kereszttel is szeret! Tudatosan vállalja férjével a nagycsaládot, annyi gyermeket, amennyit Isten ad! Ők is elkötelezettek a hitben, lelkiségi mozgalomhoz tartozók, akik a nagycsaládot Isten jelének tartják! Ők nem szektások, Ők római katolikusok!

Én nem ítélek, mert sok házaspárnak nem lehet gyermeke, vagy csak épp egy adatott! Vannak egészségügyi gondok több nőtestvérnél! Nem ítélhetünk! De a fogyó Magyar Nemzet rémképe, az egykézés, és a több mint 6 millió magzat-áldozat ténye lelkiismeretvizsgálatra kell sarkaljon bennünket! Kit-kit a maga területén! Jézus az emberi életet igényelte! Mi is fogadjuk el bátran, ha érkezik! Ezekben a napokban imádkozzatok a gyermeket váró édesanyákért, azért, hogy ne legyen abortusz, és hogy magyar családjaink meg tudjanak újulni Jézus Krisztusban!

Add Istenem, hogy szeressük egymást!

Add Istenem, hogy szeressük egymást! Add, hogy minden embert szeressünk, még ellenségeinket is. Nem azért, mivel testvéreink, hanem hogy, azok legyenek!

Add, hogy mindig égjen bennünk ez a testvéri szeretet, a testvér, mint olyan iránt, és az ellenség iránt, hogy a szeretettől testvér legyen.

Add megértenem, hogy amikor egy barátot szeretek, egy testvért szeretek; már velem van, már bekapcsolódott a minden embert átfogó egységbe.

Add Uram, hogy szeressek, és testvéri szeretettel szeressek! Áradjon egész szeretetem a keresztények felé, az Egyház minden tagja felé, ó, Jézusom!

Add, hogy szeretetem kiterjedjen az egész világra, a te szereteted által, hogy tagjaid átöleljék az egész világot!
Szent Ágoston

A gyermek az emberszívet látta

Egyéves kis csemeténket, Eriket elhelyeztem egy magas gyerekülésben, közben körülnéztem: "Vajon ki tartózkodik Karácsony napján ilyen helyen? Krisztus születésének reggelén? Mit keresek én itt Üdvözítőm születése napján? Ma még ünnepelni kellene, a családdal és a barátainkkal tölteni a napot, hálát adni Istennek a kellemes életért, melyben Ő vezet, és melyet sok kis szolgálat tesz értékessé!"

Miközben leültünk, és az étlapot nézegettük, gondolataim messze kalandoztak.

"Vajon ki olyan boldog ebben a teremben, mint mi? Kedves gyermekek, egy boldog házasság, biztos megélhetés, és mindenekelőtt a hit, amely védőpajzsunk lehet bármilyen helyzetben. A hit, amelyet ajándékként és előjogként kaptunk. A hit, amelyből másoknak is szeretnénk juttatni a közösségi munkálkodásunkon, a városban végzett szolgálatunkon és az egész életünk minden tettén keresztül. Karácsony tulajdonképpen hitünk születésének jelképe. Mi pedig itt ülünk messze  otthonunktól, városunktól, mégsem elszakadva Istenünktől."

Az étterem szinte üres volt. Mi voltunk az egyetlen család. A mieinken kívül nem voltak gyermekek. A többi vendég sietve evett, halkan beszélgettek, talán mindannyian érezték, hogy egy ilyen napon senkinek sem lenne szabad itt lenni. Ezen a napon még a hitetlenek is megállnak egy kicsit, hogy a békéről és barátságról beszélgessenek.  

Gondolataim fonalát Erik boldog gügyögése szakította meg: "Tetete!" Kis kezecskéjével a gyermekülés fém asztallapját csapkodta. Tekintetében csodálkozás tükröződött, szemei tágra nyíltak, fintorgott, és közben fogatlan ínyét mutogatta. Kuncogott és prüszkölt - és akkor észrevettem derültségének okát - és először nem hittem a szememnek. 

Egy rongyos, gyűrött kabát, nyilvánvalóan évekkel ezelőtt volt új, agyonhordott, mocskos, foltos. Egy kitérdesedett nadrág, mely a pipaszár lábakat lengte körül félárbócosan. A cipő maradékaiból előkandikáló lábujjak, ing, melyről hiányzott a nyak. Aztán egy semmihez nem hasonlítható arc, a szája pont olyan fogatlan, mint Eriké. Zsíros, kócos haj, szőrös arc, s az orr olyan barázdás, mint a frissen szántott föld.  

Csontos kezével integetett: "Na, te csöppség! Látlak ám, haver!”  

Összenéztünk férjemmel: "Most mit csináljunk? Szegény szerencsétlen!" Erik tovább nevetgélt és válaszolt: "Tetete!" Minden szava visszhangra talált. A pincérnők is felfigyeltek, és néhány vendég a szomszédos asztaloknál már a torkát köszörülte. A csavargó és a kisfiam kettőse feltűnést keltett.

Egy falatot toltam Erik elé. Ő szétkente az asztalkáján. "Miért pont én?" sóhajtottam csendben. 

Megjött az étel, de a társalgás folyt tovább. Az öreg átkiáltott a termen: "Akarsz almáspitét? Szereted a túróspalacsintát? Nézzétek! Szereti a túróspalacsintát!"  

Senki nem mulatott rajta. Alkoholista volt a férfi és idegesítő. Mérges voltam. Dennis, a férjem szégyellte magát. Még a hatéves fiúnk is azt kérdezte: "Miért beszél ez az ember olyan hangosan?" Némán ettünk - Eriket kivéve, aki mindent beleadott csak azért, hogy egy országúti vándor tetszését megnyerje.  

Lassan betelt a pohár. Megfordítottam a gyerekülést. Erik üvöltve forgolódott, hogy öreg barátját láthassa. Ez már aztán sok volt.  

  Férjem a pénztárhoz indult, hogy fizessen, és így szólt: "Fogd Eriket! A parkolóban találkozunk." 

Kiemeltem Eriket az ülésből, és megcéloztam a kijáratot. Az öreg szétvetett lábakkal, várakozóan ült pontosan a kijárathoz vezető út mentén.  

"Istenem, hadd jussak ki innen, mielőtt megszólítaná Eriket, vagy engem!" Siettem az ajtó felé. Hamar kiderült azonban, hogy sem Isten, sem pedig Erik nem így gondolta.

Mikor a férfi közelébe kerültem, oldalt fordultam, hogy kikerüljem a valószínűleg rossz lehelletét. Ugyanabban a pillanatban Erik, szemét legjobb barátjára függesztve, hátrahajolt és karjait a tipikus "Vegyél fel!" kisgyermeki tartásba lendítette.

Míg azon igyekeztem, hogy ne ejtsem el gyermekemet és megtartsam egyensúlyomat, egy pillanatra szemtől szembe találtam magam az öregemberrel. Erik kitartóan emelte karjait felé. A csavargó kérdőn és esengőn tekintett rám. "Megengedi, hogy karjaimba vegyem a gyermekét?" Válaszolni sem volt időm, Erik már a férfi karjaiban volt. 

Egyszerre kiteljesedett az idős ember és a kisgyermek szeretete. Erik a teljes bizalom, a szeretet és az odaadás gesztusával hajtotta a férfi rongyos vállára kis fejecskéjét. Amaz lehunyta szemét, és láttam pillái alatt az előbukkanó könnyeket. Munkában megvénült, koszos kezeivel átölelte fiam testét, és megsimogatta hátát.

Talán még soha nem mélyült el ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben két ember között a szeretet. Az öreg így tartotta egy pillanatig karjában a gyermeket. Aztán kinyitotta a szemét, és rám nézett. Tiszta, parancsoló hangon szólalt meg: "Most vegye újból át a gyermeket!"  

Alig fért ki belőlem a "persze", mintha gombócot nyeltem volna. Kelletlenül adta vissza magától Eriket, vágyakozva, mintha fájdalmat okozna ezzel magának. Átvettem a gyermeket. Mégegyszer megszólított a férfi: "Isten áldja meg önt, asszonyom! Karácsonyi ajándékot kaptam öntől."

Nem fért ki más a torkomon, csak egy "köszönöm". Erikkel a karomban mentem az autóhoz. Férjem csodálkozott, hogy miért sírok, szorítom magamhoz Eriket, és miért motyogok: "Istenem, Istenem! Bocsáss meg nekem!" 

Öt év telt el az esemény óta, de egyetlen kis részletet sem felejtettem el belőle. Még mindig hatása alatt vagyok. Az Evangélium üzenetét világította meg számomra. Az irgalmas szamaritánus üzenete volt, és én voltam a pap, aki továbbment.  

Jézus a leprást meggyógyította, a vaknak visszaadta szeme világát - én voltam a vak.  

Isten tette fel a kérdést: "Kész vagy fiadat egy pillanatra átadni?" - miközben Ő örökre átadta nekünk Fiát.

Pontosan tudtam, mit jelent a misszió, és csődöt mondtam, mert kényelmetlen volt. "Kész vagy megalázkodni olyan helyen is, ahol nem ismernek, hogy valakit boldoggá tégy?" 

Krisztus szeretete volt az, amely egy kisgyermek ártatlanságában nyilvánult meg, aki nem ítélt; a gyermek az emberszívet látta, az anya csak a mocskos ruhát.  

Cselekedetek nélküli hit volt. Egy keresztény, aki vak, és egy gyermek, aki látott.  

El kellett ott némulnom, hogy tanuljak, és azután halljam, hogy egy idős ember ellentmondásos élete ellenére Isten áldását adja rám. Kisfiam szívében ismerte azt, amit én csak eszemmel tudtam: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél volna?"  

Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg.

Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és azt a pillanatot mégegyszer átélhetném, vajon mit tennék?  

Talán csak egyszerűen mellé ülnék, meghallgatnám, gyermekemet karjaiba tenném, tartsa addig, ameddig ő szeretné.

N. D.

ZENÉS VIDEÓMEDITÁCIÓ

A Szeretet installálása

http://www.laudetur.hu/?q=szeretet_install