"Szeretjük a kegyelem átélt tapasztalatát." S aki ezt átélte, az azt hiszem állandóan keresi ezt a tapasztalatot, s újra és újra szeretné átélni az Isten közelségét az érzületén keresztül.

De van amikor meglátogat minket az Isten, s van amikor érzéseink világából teljesen eltávozik. Ahogyan a tanítványoknak le kellett jönniük Tábor-hegyéről, úgy nekünk is le kell jönnünk, hogy másokat is felvihessünk oda.

De hogyan vihetnénk föl másokat, "hogyha nem mentünk át a kegyetlen szakítások özönén, és mindig ott vagyunk a kezdetnél"?  

Sokan azt mondják, hogy nem lehet tudni, hogy mi az Isten akarata. Kifürkészhetjük-e egyáltalán, hogy mit vár tőlünk? feklismerhetjük-e egyáltalán, hogy melyik utat szánja nekünk?

Én hiszem, hogy igen. Ha valaki azt mondja, hogy nem tudja, nem hallja, hogy mit mond neki a Jóisten, én azt gondolom, hogy akkor vagy nem akarja meghallani, vagy teljesen lezárja a szemét, hogy ne lásson, becsukja a fülét, hogy ne halljon.

Amikor elbizonytalanodunk, hogy mit is vár tőlünk a Jóisten, elég ha az Ő tanítására gondolunk. Az érzelmeink sokszor megcsalnak. Jobban kell hinnem az Ő Igéjének, az Ő Igéjében, mint a saját érzelmeimben. S ez egyáltalán nem könnyű feladat.

Hátra kell lépnem egy lépést ahhoz, hogy az Úristen beléphessen az életembe, s hogy előttem járjon. Csak így tudom Őt követni.

Keresztény életünk nem arról szól, hogy letáborozunk fönt a hegyen. Ha megkaptuk ezt a kegyelmet akár egyetlenegyszer is, legyen ez elég egész életünkre. Lelki életünk dinamikájában talán sosem birtokolhatjuk az állandó stabilitást. De ha életünk folyamán egyre tágabb teret hagyunk Istennek, akkor egyre közelebb és egyre egyszerűbben fog eljönni hozzánk.