Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam néhány gondolatot arról, hogy kik azok akik példaként állhatnak előttünk elsősorban Krisztus követésében. Miközben saját magam is megélem a keresztény élet dinamikáját annak minden szakaszával együtt, újra és újra átgondolom az Istenben elrejtett élet titkait...Milyen szakaszokra gondolok? Azokra, melyek a lelket Istenhez emelik.

A magyar katolikus lexikon alapján: "az őszinte megtéréstől a misztikus egyesülésig tartó folyamat, olyan kegyelem, mely az Isten utáni szent vágy ébredésével kezdődik. Magát a vágyat is Isten ébreszti az emberben, és Ő az, aki az lélek istenkeresésére válaszolva magához emeli a lelket. A lelki élet szakaszainak meghatározásában sok lelki mesterünk van, a legismertebb talán ami három szakaszból áll →megtisztulás útja (via purgativa), →megvilágosodás útja (via illuminativa), →misztikus egyesülés útja (via unitiva)."

Rengeteget lehetne ezekről beszélni, én most azonban csak az egyik aspektusát akarom kiemelni. "Isten megengedi, hogy a lélek az életszentség útján olykor (súlyosan is) megtorpanjon, hogy önismerete, alázata és istenrehagyatkozása gyarapodjon. Máskor hirtelen igen magasra emeli a lelket, lépcsőfokok kihagyásával. "

Egy ilyen "megtorpanás" alkalmával kezdtem el olvasni Sziénai Szent Katalin Dialógusát. Egy ismerősöm mondta azokban a napokban, hogy ő inkább a Szentírást olvassa, mert abban nincs olyan, amire ott választ ne kapnék. Ez igaz, mondtam én, de olykor a szentek életének példáján keresztül valahogyan a Szentírás szavai is élőbbekké válnak. Talán mert ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, mint mi. 

Szent Katalin Dialógusa hatására abban az élethelyzetben sikerült kimásznom a sötétségből ...s ahhoz, hogy tudjam, hogy merre visz is az utam valójában, L. Kis Szent Teréz és Assissi Szent Ferenc élete segít/-ett leginkább.

Valószínűleg az ő nevük mindenki előtt ismert, talán nem véletlenül. A következőkben tőlük, róluk szeretnék majd írni egy kicsit...

Bevezetésképpen egy kis olvasnivaló:-)

Szent Ferenc  az igazi örömről..
"Egy nap az Angyalos Boldogasszonyban boldog Ferenc magához hívta Leó testvért és azt mondta: 
- Írjad, Leó testvér. 
Ő így válaszolt: 
- Készen vagyok. 
- Írjad - mondta -, mi az igazi öröm. Hírvivő jön és azt mondja, hogy Párizsban minden teológiai doktor belépett a Rendbe, írjad, nem ez az igazi öröm. Ugyanígy, minden főpap a hegyeken túl, érsekek és püspökök, és ugyanígy a francia és az angol király is; írjad, nem ez az igazi öröm. Ugyanígy, testvéreim a hitetlenek közé mentek és mindet megtérítették a hitre; vagy hogy annyi kegyelmet kapok Istentől, hogy betegeket gyógyítok és sok csodát teszek: mondom neked, mindez nem az igazi öröm. 
- Dehát mi az igazi öröm? 
- Perugiából jövök vissza és késő éjjel érek ide és tél van, esős, sáros idő, és olyan hideg, hogy habitusom széléről jégcsapok lógnak és a lábamat verdesik és ezekből a sebekből vér folyik. És nyakig sárosan, átfázva, jéggel borítva a kapuhoz jövök, és miután hosszasan kopogtam és kiáltoztam, egy testvér jön és megkérdezi: Ki vagy? Válaszolok: Ferenc testvér. És ő azt mondja: menj innét, nem illik ilyenkor járkálni, nem jöhetsz be. És amikor újra zörgetek, azt válaszolja: Menj innét, te együgyű és tanulatlan alak vagy, mostantól fogva ne gyere közénk, annyian vagyunk és olyan fontosak vagyunk, hogy nincs rád szükségünk. De én még mindig ott állok a kapunál és mondom: Isten szerelméért, engedjetek be éjszakára. És ő így válaszol: Nem engedlek. Menj a menhelyre és kérj ott helyet! Mondom neked, hogy ha megtartom türelmemet és nem indulok fel - ez az igazi öröm és igazi erény és a lélek üdvössége."