Amióta a vallás "magánügy lett", az emberek különféle módokon élik meg a hitüket.

Vannak akik azt mondják: "hiszek a magam módján"...aztán: "Istenben hiszek, de az egyházra nincs szükségem..." vagy: "szoktam imádkozni, de templomba nem járok..."Istenben hiszek, de utálom a papokat..." 

Aztán van aki hisz, templomba is jár, de nem él a szentségekkel. Vannak hitüket gyakorló keresztények akik hittudat nélkül élik meg a kereszténységet. Akik úgy veszik magukhoz Jézus testét, mint egy darab ostyát.

Szent Ferenc ezt mondja:
" ... a Fiút se látja senki másként, mint az Atyát, mert hiszen egyenlő az Atyával, sem másként, mint a Szentlelket. Mindazok tehát, akik a mi Urunkat Jézust csak embersége szerint látták és nem látták őt lelke és istensége szerint, és nem hitték róla, hogy Isten valóságos Fia, elkárhoztak. Hasonlóan azok is, akik látják ugyan a szentséget, mely az oltáron a pap kezében az Úr szavai által a kenyér és bor színében megszentelődik, de nem látják lelke és istensége szerint és nem hiszik róla, hogy az valósággal a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges teste és vére, elkárhoznak. Hiszen maga a Magasságbeli tanúsítja: Ez az én testem és vérem, az én új szövetségemé [mely sokakért kiontatik]; és: aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van. Tehát az Úrnak híveiben lakozó lelke az, aki veszi az Úr szentséges testét és vérét; mindenki más, akiben nincs ebből a lélekből, és mégis venni merészeli a szentséget, ítéletét eszi és issza[1]. 
Nos tehát emberek fiai, meddig lesztek még nehéz szívvel? Miért nem ismeritek meg az igazságot és miért nem hisztek Isten Fiában? Íme, nap nap után megalázza magát, mint akkor, mikoron királyi trónjáról a Szűz méhébe szállott alá; nap nap után közénk jön alázatos külsőben; nap nap után leszáll Atyja öléről az oltárra és a pap kezébe adja magát. És mint egykoron valódi testében jelent meg a szent apostoloknak, azonképpen most a szent kenyérben mutatja meg magát nekünk. És miként az apostolok testi szemeikkel csak testét látták, de lelki szemeikkel szemlélve Istennek hitték őt, akként mi is, bár testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, fontoljuk meg és higgyük szilárdan, hogy ez az ő élő és valóságos teste és vére. Így marad az Úr mindenkoron híveivel, amint maga mondja: Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig[2]"

Vajon belegondolunk-e fentiekbe amikor szentáldozáshoz járulunk?

Hiszünk-e valójában abban, hogy az a kenyér és bor a valóságos Isten valóságos teste és vére? S ugyan mi szükségünk van az Eucharisztia vételére, amikor anélkül is részt lehet venni egy szentmisén? amikor anélkül is el imádkozni?

A szentségek kegyelmet közvetítenek...az Eucharisztia vétele által Jézus költözik belém, s Ő bennem lesz és én Őbenne. Semmilyen emberi szeretet nem képes az egyesülés ilyen fokára. S ha szeretünk valakit, azzal együtt akarunk lenni. Vágyunk arra, hogy Vele legyünk, s örömmel, boldogsággal tölt el a jelenléte. Arra az időre elfelejtjük bánatunkat, melyek nyomasztanak. Az egyesülés által Ő egészen odaadja magát nekünk, s kell, hogy mi is átadjuk magunkat Neki. Hiszen ez a kölcsönös szeretet. Ezen szeretet által erősödünk meg. Az Oltáriszentség maga a Forrás és maga a Cél. Maga a kút, melyből merítünk,s a víz, melyet merítünk. Nélküle kiszáradunk, s ha sivatagba kerülünk nem lesz ami majd oltsa a szomjunkat. Ezért is szükségünk van Rá. Hogy napról napra megerősödjünk Benne... hogy Ő cselekedjen bennünk. S így könnyebb szeretnünk is, könnyebb megtartani azt amit kér tőlünk, s könnyebben tudunk küzdeni a nehézségek idején.

Legyünk hát hálásak azért, hogy ezáltal is jelen akar lenni életünkben. Engedjük be Őt, fogadjuk Őt szívünkbe, értelmünkbe, akaratunkba! Készüljünk minden egyes Vele Való közvetlen találkozásra, tegyük tisztává szívünket, hiszen csak akkor tud beköltözni, ha helyet készítünk Neki.