Azon gondolkodtam, vajon mi lehet a titka annak a mély, lelki békének és boldogságnak ami a szívemet eltölti. Vajon miért nem találtam ezt meg akkor, amikor a világi vigasztalásokat kerestem? Holott akkor is hittem, akkor is jelen volt Isten az életemben.

Vajon mi a különbség az egy hónappal ezelőtti és a mai életem között? Mi volt más akkor egy napomban, és miből áll most? Mi éltetett akkor és mi éltet most?

Miért élhetek én így, és mások miért nem? Miért kaptam meg ezt a kegyelmet és mások miért nem? Ilyen az igazságos és irgalmas Isten?

Igen, ilyen. Ha én Hozzá kiáltok, Ő irgalmas és megjutalmaz érte. Ha vállalom Őt, akkor már itt a földön nekem adja Magát. Örökre és visszavonhatatlanul.

És rájöttem. Ezaz. Amint igent mondtam Rá, és oda mertem tenni Elé az életemet, Rá tudtam hagyatkozni, feladva önmagamat, elképzeléseimet, vágyaimat, szívem legmélyén lévő érzéseimet, Ő máris betöltötte egész lényemet.

Ennyi az egész? Igen, ennyi. És milyen nehéz. Mennyit küszködtem amíg eljutottam oda, hogy ki mertem mondani az Igent. De onnantól kezdve, mintha szárnyakon kelnék. Odaadtam Neki magamat, "Itt vagyok, Uram, legyen, ahogyan akarod. Bárhová is vezetsz, megyek Veled. "

És igazán, szívem mélyéről jöttek ezek a szavak. És innentől kezdve kiáradt szívemben a béke, mely annyira hiányzott.

Talán mindenkinek "csak ennyi" lenne. Azt keresni, hogy mit akar Isten, és nem azt hajszolni, amit én akarok. S ha ezt meg tudom tenni, akkor mindenki megkaphatná már itt a földön azt a kis darab mennyországot.

A templomban ülve felötlött bennem, vajon miért van olyan sok szomorú keresztény.

Nemrég én is ugyanilyen voltam. Én amiatt voltam szomorú, mert úgy éreztem nem bírom cipelni a terhet amit Isten a vállamra rakott, és meg akartam szabadulni tőle. Azért voltam szomorú, mert nem akartam szenvedni. Mert úgy gondoltam, olyan nehéz és értelmetlen a szenvedés. Úgy gondoltam, hogy nem vagyok képes Istent követni, mert erőmön felül akar megpróbálni engem. Szabadulni akartam, menekültem a szenvedés elől, menekültem Tőle. S elkeseredtem, hogy vajon miért nem tudom Őt tükrözni, miért nem tud az én arcomon át Ő ragyogni. Miért nem vagyok hiteles keresztény?!

Hát ezért.

Mert szabadulni akartam Tőle, a kereszttől, nem akartam elfogadni azt amit Ő kínált nekem. A szenvedés most is megmaradt, nem múlt el. Ugyanolyan nehéz. Ugyanúgy vinnem kell, mert az út nem rózsaszirmokkal, hanem tövisekkel van hintve. De minden egyes tövisnek a nyomában rózsa fakad, ha rálépek.

Ez a különbség. S hiszem, hogy ezt Ő mindenkinek megadja, aki kinyitja a szívét.

S mostmár újra tudom Őt tükrözni. Ő van a szívemben, tudok könnyek közt mosolyogni, és véresen sebzett lábakkal boldogan ugrálni.

Ez a keresztény boldogság, ez Krisztus boldogsága, a mennyország egy villanása.

Amikor egyszerre jelen van életemben a szenvedés , a küzdelem és a tartós öröm.