Mindig csodáltam azokat az embereket, akik bátran rá mertek hagyatkozni az isteni Gondviselésre. Különösen a ferencesekben találtam meg különösen ezt a ráhagyatkozás, s időnként kicsit irigy szemmel figyeltem őket.

Nekem valahogyan sohasem ment. Mindig megterveztem napjaimat, szinte óráról órára megterveztem mindent. Ha valami nem úgy sikerült, ahogyan én elterveztem, akkor morcos voltam és mérges. Nem vagyok egy túlzottan spontán ember, szeretem ha rendben mennek a dolgok, fennakadások nélkül, jól megszervezetten minden a maga útján.

Sosem kételkedtem abban, hogy ez a rendszer jó és kell is az életemben. Ugyanakkor mindig aggódtam, hogy mi van, ha valami mégsem úgy sikerül, ahogyan én elterveztem.

Hát a Jóisten igencsak megtréfál időnként. Mindig azt gondolom, hogy amit én elterveztem magamnak, és amit szeretnék megvalósítani, az úgy a legjobb nekem. Hiszen ki más tudná rajtam kívül, hogy mi a jó nekem? Szokásomhoz híven ezúttal is szépen elterveztem a kis dolgaimat, s meg voltam győződve arról, hogy úgy is fog alakulni minden, ahogyan én eltreveztem, hiszen minden azt igazolta, hogy ez így is lesz. S ahogyan közeledtem a pillanathoz, valahogyan egyre kevésbé tudott izgatni, hogy valóban az én vágyam fog-e teljesülni. Szinte teljsen biztos voltam benne, hogy igen, s ezért nem is izgattam magam különösen. Akkor jöttem rá csak igazán, hogy merően az ellentétje vált valóra annak amit én vártam, amikor már minden reményem szertefoszlott. Azt hiszem sokan érezték már azt milyen az, amikor minden remény elszáll.

Hát így voltam én is. Nem teljesült amit én akartam. De vajon miért nem? MIért nem úgy lett ahogyan én akartam, hiszen mindenkinek az lett volna a legjobb?!

Én egyre csak lázadoztam, s teljesen válasz nélkül maradtam. 

Míg végül beletörődtem, hogy ez már nem fog változni. Ez van, ez törént, hiába teszek akármit, ez már nem lesz másképp. S ahogyan teltek a percek, az órák, egyre kevésbé érdekelt már a dolog. 

Elfogadtam, hogy ez van, s nem is kérdeztem többet. Valami olyan végtelen nyugalom töltött el, ami már lelkiismeretfurdalást okozott. Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy Istennel vagyok, s Ő velem. Nem izgatott, hogy mi lesz egy óra múlva, hogy mi lesz a gondjaimmal, hogy ki fogja megoldani életem nagy kérdéseit. Egyszerűen azt éreztem, hogy a Jóisten majd mindent elrendez. Határtalan boldogság érzéssel töltött el a teljes ráhagyatkozás. Végtelen nyugalom, béke, szeretet töltött el. Semmi evilági dolog nem kötötte le a figyelmemet. Elkerülhetetlenül eszembe jutottak Newman bíboros szavai: " A keresztény lélek mélyén csendes békesség honol...."

Ez az amikor átölel az Isten, amikor mosolyog, amikor szeret, s én viszontszeretem.

Végre szívemből azonosulni tudtam ezen szavakkal:

"Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, 29mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! "