Sokszor nem értjük, hogy miért nem találjuk az Istent, miért nem vagyunk boldogok. Csodálkozunk azokon, akik a hitben és istentapasztalatban esetleg előttünk járnak, s ezennel nyugtázzuk is, hogy milyen jó nekik, s mi sosem leszünk ilyenek.

Nekünk sosem lesznek ilyen istenélményeink, különben is, az csak a szentek kiváltsága. És egyébként is. Ki akar egyáltalán szent lenni. Még ha akarnék se tudnék.

S rögtön vissza is térünk az élet rendes kerékvágásába, tesszük mindennapi dolgainkat, néha elgondolkodva azon, mi értelme is van így napjainknak, de aztán rögtön el is hessegetjük ilyen gondolatainkat.

Esetleg akkor jönnek újra elő, amikora világ történéseibe belefáradunk, amikor az állandó rohanásban esetleg idegileg is kikészülünk. Amikor észrevesszük, hogy újra vége egy napnak, és mennyi minden van amit még el kellene intézni. Ilyenkor már azonban csak arra futja, hog ykimerülten beessünk az ágyba.

Így telnek a napok, s eszünkbe sem jut, hogy esetleg néha beszélgetni kéne Istennel. Hogy esetleg néha imádkozni kéne, hogy legalább hetente egyszer egy hosszabb időt csak Neki kéne szentelni és semmi másra. Hogy esetleg néha hétköznap is elmenjek szentmisére, esetleg beüljek a templomba egy fél órára, olvassam a Szentírást, elmélkedjek, vagy csak szemlélődjek egy kicsit.

Pedig ha ezeket rendszeresen beiktatjuk az életünkbe, akkor a Jóisten kegyelmét mi is megérezhetjük.

Tudjuk, hogy a hitünk nem érzelmi alapokon kell, hogy álljon. Hiszen amikor nem érzem Isten jelenlétét, akkor is hinnem kell, hiszen értelemmel, szívemmel-lelkemmel és akaratommal együtt, egész valómban "kell" hinnem.

Mégis elképzelhetetlennek tartom, hogy a Jóisten ne mutassa meg Önmagát legalább egyszer mindnekinek, a saját Maga valójában. Nem tudom elképzelni, hogy a végtelenül szerető Isten ne látogatna meg mindegyikünket, ne érintené meg szívünket.

Ha a nagy rohanásban mi is úgy tennénk, mint ahogyan VIANNEY SZENT JÁNOS a templomban időzve:"Én nézem Őt, s Ő néz engem" - akkor a mi szívünk is kinyílna a Jóisten felé.

S vajon hogy jön ide a misztika?

Rahner ezt mondja: 

,,Istennel, az igaz és élő Istennel, avval, akit ez a minden nevet kioltó név egyedül megillet, valóban találkoztam. Mindegy, hogy ezt a tapasztalatot misztikának nevezik-e vagy másként. (...) Magát Istent tapasztaltam meg, nem róla szóló emberi szavakat.,,

Ez a misztika.

S miért lenne ez csak a szenteknek osztályrésze? vagy éppen miért ne lehetnénk mi magunk szentek? vajon miért NEM AKARUNK szentek lenni?

Minden embert az életszentségre hív az Isten. Nem kell hozzá különleges dolgokat tenni, "csak" hűségesnek lenni, szeretni: megtartani parancsait még akkor is, ha időnként kicsordul a vérünk. Ha félünk a fájdalomtól, ha nem merjük életünket Rábízni, ha ragaszkodunk kicsinyes elképzeléseinkhez és vágyainkhoz, akkor valóban nem fogjuk megtapasztalni az egyetlen igaz Valóságot. Melyik út a könnyebb? Melyik út a járható?

s melyik vezet az örök életbe???

Hát akarjunk, s merjünk szentek lenni!