Korábban írtam arról, hogy mit jelent a halál, hogy mennyire félnek az emberek beszélni a halálról. Sokat gondolkodtam azon, vajon bennem miért nincs meg ez a félelem.

Talán túlságosan a saját halálomra koncentráltam, s nem gondoltam bele igazán, hogy szeretteink halála/elvesztése mekkora fájdalommal jár? vagy talán annyira szeretetlen vagyok, hogy nem érdekel ha elveszítek valakit? Talán nem is tudok igazán szeretni? Vagy csak nincs elég tapasztalatom a halál közelségéről, szeretteim haldoklásáról?

Ezt nem mondanám. Az elmúlt években olyan embereket veszítettem el, akiket egészen hihetetlenül gyorsan és váratlanul szólított el a Jóisten. Talán nem éreztem akkor szívbe markoló fájdalmat? vagy ha éreztem, miért éreztem? Mit kezdtem ezzel a fájdalommal?

Az első mély fájdalom egy jóbarátom elvesztése során néhány nappal érettségi előtt ért. 

Egy teljesen váratlan baleset következtében. Az ő temetésén miután kizokogtam magam, egyszer csak előbújt a nap, s életemben először éreztem azt, hogy van élet a halál után. Ahogyan Karl rahner mondja: A halál az élet kezdete :-)

Ettől a pillanattól kezdve akármilyen tragikus halálesetek érintettek - melyek szívemben kitörölhetetlen nyomot hagytak - mindiga reménybe kapaszkodtam. Abba, hogy ha itt a földön már nem is lehetünk együtt, az örök életben, Isten keblén újra találkozunk.

Igen, fáj. Fáj, ha elveszítünk valakit. Fáj, mert kapcsolatunkban lélegzünk, mert szeretünk, s mert viszontszeretnek. S ez a szeretet: érzelmi szeretet, mely a szívünkből fakad.

De tudnunk kell mit kezdeni ezzel a fájdalommal. Ha elhagynak bennünket, ha magányosnak érezzük magunkat, ha úgy érezzük a másik ember nélkül képtelenek vagyunk tovább létezni, tudnunk kell rábízni magunkat Istenre. Semmi, de semmi nem képes kiszakítani bennünket ebből a fájdalomból, soha nem fogjuk tudni valóban feldolgozni, ha nem fordulunk oda Istenhez.

S ezért fontos az, hogy életünket ne más emberekre , hanem Krisztusra építsük. Emberi kapcsolataink dinamikusak. Szerethetjük nagyon a másikat, ha birtoklóan szeretjük, akkor az ő elvesztése által ki fog csúszni lábunk alól a talaj.

Milyen jó lenne szabadon szeretni! Kötöttségek, láncok nélkül, a lehető legkevésbé birtokló módon, egészen a másikért elégve élni, ahogyan Kis Szent Teréz:

"...szeretni szüntelenül, elégni szeretből.."

S, hogy lássuk, mennyire tökéletlenül szeretünk, hadd idézzek Sziénai Szt Katalin Dialógusából:

"Ennek a szeretetnek egyszerűnek kell lennie: ugyanazzal a szeretettel kell szeretnetek mindenkit, amivel engem szerettek.
Tudod, honnan lehet felismerni, hogy még nem tökéletes az, aki lelki szeretettel szeret?
Onnan, hogy fájdalmat érez, amikor úgy látja, hogy a szeretett teremtmény nem válaszol a szeretetére, vagy nem szereti őt annyira, amennyire ő a saját szeretetét tartja, ha nem társalog vele, vagy elveszíti a tőle kapott vigasztalást, vagy azt látja, hogy mást jobban szeret, mint őt."