Mindenkinek más álmai vannak. Álmaink változnak, alakulnak, de vannak olyanok, amik végigkísérik életünket. Vannak amik megvalósíthatóak, vannak amik örökre álmok maradnak, s csak álmodozunk az álmainkról. De ez a blogbejegyzés nem az álmokról fog szólni.

Csupán annyiban érintem az álmokat, hogy én gyerekkorom óta szeretnék egy egész éjszakát egyedül egy templomban eltölteni. Amikor lett volna rá lehetőségem, vagy a fáradtság miatt lemondtam róla, vagy éppen nem volt bátorságom ott maradni...mindenesetre mindig nagyon szerettem egészen egyedül lenni a templomban...

...főleg a sötétben, amikor csak az örökmécses fénye világít... ilyenkor igazán átélhető az, hogy az igazi sötétségben csak az Úr az aki velünk van. De ahány fajtája lehet a sötétségnek, annyiféle fokozatát élhetjük ét, és annyiféle oldalát ismerhetjük meg.

Én most arról a sötétségről szeretnék néhány gondolatot szólni, amikor a sötétség elválaszt minket a világosságtól, amikor a bűn elszakít minket az Istentől.

Arról már szóltam milyen az amikor megízleljük az Isten kegyelmét...olyan, mint amikor érzelmileg szeretünk valakit, azért, mert olyan amilyen, mert szeretjük őt önmagáért, azért, aki létében ő maga. Ilyenkor szeretünk a szeretett lénnyel lenni, nem unjuk meg közelségét. Újra és újra vágyunk vele lenni. Ha eltávozik tőlünk, ideig-óráig vmi űr marad a helyén. Ezer és ezer ember vehet körül minket, senki sem lesz pont ugyanolyan, mint ő volt. De sok-sok idő elteltével talán felismerjük, hogy anélkül a szeretett személy nélkül is lehet, sőt tudnunk kell élni. Tovább megyek...akár lehet nélküle boldogan is élni...

De milyen az Istán iránti szeretet? s milyen az Isten ember iránti szeretete? Sosem tudunk Vele egészen betelni, mindig vágyni fogunk rá...s minnél inkább szeretjük, annál inkább fájni fog a hiánya, annál rosszabb lesz átélni a bűn okozta kínokat, azt a sötétséget, melyet saját magunknak azzal okozunk, hogy igent mondunk a sátán cselvetéseire.

S aki megtapasztalta, hogy milyen Isten állandó jelenlétének tudatában élni, az tudja, hogy milyen amikor elhagy minket ez a tudat...amikor elszakítjuk saját magunkat Tőle...

...részünk lehet itt a földön a mennyország egy kis szeletében, de megélhetjük a pokolnak egy bugyrát már itt a földön...

eleinte talán csak kisebb vétkeink vannak, melyeknek nem is tulajdonítunk jelentőséget...aztán egy-egy bűn elkövetésekor felébred bennünk a bűntudat... jobb esetben rögtön a bűnbánat is...talán még el is szégyeljük magunkat...

A bűnök ellenére van aki ilyenkor még rendszeresen áldozik, van aki ilyenkor elmarad a szentáldozástól...az indítékoktól függően mindkettő veszélyes lehet, s persze mindkettő hasznos lehet.

A szentségek kegyelmet közvetítenek, de ehhez nyitottnak és befogadónak kell lennünk. Ha ilyen lelkülettel áldozunk, és nem érezzük magunkat méltatlannak arra, hogy az Urat magunkhoz vegyük, mert nem követtünk el súyos bűnt, akkor a kegyelem árad.

De mi van ha elmaradunk a szentáldozástól? Aki rendszeresen él a szentségekkel, az biztosan nem fogja sokáig halasztani a szentgyónását. Hogy miért? mert megérzi azt a hiányt, amiben eddig részesült az Oltáriszentség vétele által.

S akármilyen bűnös is az ember, ha igazán vágyódik az Istenre, Ő újra és újra lehetőséget ad arra, hogy kiemelkedjünk a bűnből...., hogy otthagyjunk mindent amihez korábban ragaszkodtunk.

Újonnan megtért katolikusoktól hallottam, hogy a katolikus egyház túlságosan az érzelmekre helyezi a hangsúlyt, túlságosan az érzelmekre akar hatni.

Én ezt sosem láttam így. Talán azért, mert amióta vagyok, szinte azóta a katolikus egyházban vagyok. De talán igazuk van. S egy ilyen ismerősöm kérdezte, hogy honnan tudom, amikor érzem az Istent, amikor emocionálisan tapasztalom Őt, hogy az valóban az Isten. Hát azt hiszem, hogy ő még nem tapasztalta ezt. Hát igen.

Van amikor és van akit a Jóisten meglátogat a jelenlétével az érzéseinken keresztül, van amikor elveszi tőlünk ezeket az érzéseket.

A lényeg a találkozás.

Találkozás az élő Istennel.

Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor az egész életünket meg tudjuk változtatni. Vajon ma észrevettem ezt a pillanatot?

S ha észrevettem, akkor vajon változtattam-e valamin?

vagy talán semmiben nem kell változtatnom az életemen? Vagy talán még ráérek vele? esetleg majd holnap változtatok rajta? és ha nem lesz holnap? ha ma véget ér, vajon hogyan állok az Úristen elé? vajon eléggé tiszta -e a szívem, hogy meglássam az Istent?